Új esemény
A csempék bűvöletében - Barnásvörösre égetett, téglalap alakú, mázatlan kályhacsempe rekonstrukciói
a brassói Reménység Házban 2012.május.10
--------------------------------------------------------------------------------------------
A brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület kiállítótermében 2012, május 1o-én 18.00 órától rendhagyó kerámia kiállítást nyitotnak.
László Károly háromszéki keramikus 1953-ban született Kézdivásárhelyen. A céhes városban érettségizett, majd Kolozsvárra került, ahol geológia szakon államvizsgázott 1980-ban. Hazakerülése után tíz évig a gelencei kőolajtelepen kutatóként dolgozott. 1990 őszétől a Tanulók Klubja kerámiakörét vezette, Érdeklődése a kerámia, a fazekasság iránt immár tizenkilenc évre nyúlik vissza. Lépéseit a kézdivásárhelyi Vetró András szobrász irányította és irányítja a mai napig, tőle tanult a legtöbbet. Közös munkáik is vannak. A keramikus szerény ember, műhelyének magányában, kedvenc tárgyai között érzi igazán elemében magát. Nem tartja magát művésznek, ő egyszerűen keramikus — vallja. Szerencsésnek mondhatja magát, hiszen nála a hobbi egybeesik kenyérkereső foglalkozásával. A kézdiszéki népművészek másfél évvel ezelőtt őt választották meg a Barabás Zsombor Népművészeti Egyesület elnökének.
László Károlyt a régi csempekályhák világa valósággal lenyűgözte, amint behatóbban kezdett foglalkozni a régi székelyföldi csempekályhák motívumaival, egy külön világ tárult fel előtte. Elsősorban a díszített csempelapok érdeklik. Kézdivásárhelyen a fazekasságnak régi hagyománya volt, de amikor az utolsó mester is elhunyt, megszűnt a fazekasság. Tudomása szerint Háromszéken, de lehet, hogy egész Erdélyben csak ő foglalkozik kályhacsempe-rekonstrukcióval. Az utóbbi tizennégy esztendő alatt rengeteg szakkönyvet olvasott. Az első csempelapot a kézdivásárhelyi születésű Róth András Lajos székelyudvarhelyi muzeológustól, volt osztálytársától kapta. Ezek a csempék önálló díszítőelemként is megállják helyüket, ellenben igazán látványos képet kályha, illetve kandalló formájában nyújtanak. Rekonstruált csempéinek száma immár meghaladja a kilencvenet. Addig dolgozott, míg töredékek alapján össze nem gyűlt hatvanöt kályhacsempe-rekonstrukció, amit már, úgy gondolta, érdemes lenne a nagyközönségnek is bemutatniAgyagba zárt hagyaték Valószínű, hogy a kerámia és az agyagművesség egyidős az emberi kultúrával.
A brassóban kiállított Agyagba zárt hagyaték című kiállításának elsődleges célja az, hogy bemutassa az erdélyi, azon belül a székelyföldi kerámiaközpontok csempés tüzelőszerkezeteinek hagyatékát. A tárlatlátogató nagyon jól érzékelheti, hogy alkotója cselekvő pedagógus. Rekonstruált csempéi, szerkezeti rajzai elsősorban ismeretterjesztő céllal készültek. Pontosan eligazítják az erdélyi tüzelőszerkezetek iránt érdeklődő tanulókat, egyetemistákat és fiatalabb kutatókat.
A kandallós csempék nemcsak az erdélyi díszített tárgyi kultúra plasztikus alkotásai, nemcsak a magyar és az európai lakáskultúra szerves részét alkotják, hanem egyúttal a magyar népműművészet folyamatos alakulását, változását és fejlődését is reprezentálják.
Ezek a kerámia tárgyak pontosan jelzik az elit és a népi kultúra folyamatos kapcsolatát, kölcsönhatását, visszatükrözik a városi céhes és a falusi fazekasság szoros kapcsolatát is.
A csempés tüzelők évszázadokon át fontos részét képezték az erdélyi lakáskultúrának. Ezek a tüzelőszerkezetek a középkor végén szinte forradalmasították az európai otthonokat, s hatékonyan füsttelenítették az erdélyi szobabelsőket is, ahol csakhamar igényesebb, színesebb textíl- és lakáskultúra bontakozhatott ki.
Az itt rekonstruált tüzelőszerkezeti elemek a 15–19. századok idején kibontakozott csempekultúra változását, formakultúráját reprezentálják. Másodsorban pedig hosszú évszázadok tapasztalata, szép iránti vonzódása fejeződik ki bennük. Tehát nemcsak melegítettek, hanem szemet is kápráztattak, szívet is gyönyörködtettek.
Ez a rekonstruált hagyaték egyúttal az erdélyi díszítőművészet alakulásának utolsó négy-öt évszázadát is bemutatja. Szemlélteti annak fejlődését a gótikától kezdődően, a virágos reneszánsz idején, a 18. századi késő barokk és rokokó elemeken át egészen a klasszicizmusig és a 19. század végi polgári izmusokig.
A kiállítás keretében legnagyobb számban elsősorban székelykeresztúri csempék rekonstruált változatait látjuk. Ez nem is véletlen, mivel Benkő Elek és Molnár István kutatásainak köszönhetően az utóbbi három évtizedben teljesen át kellett rajzolnunk az erdélyi tüzelőszerkezetek fejlődéséről, területi elterjedéséről, formai és tartalmi sajátosságairól alkotott korábbi ismereteinket és képünket.
Meglepő, hogy Székelyföldön milyen nagy menynyiségben kerültek elő borda nélküli, falbaépített, lovagos ábrázolású csempék. Azok sorában a legértékesebbek Szent Lászlót, a magyar lovagkirályt ábrázolják. A sorozat egyik figyelemre méltó példánya pedig éppen a középkori templomaink falfestményein is jól ismert jelenetet, a kun vitézzel folytatott küzdelmét ábrázolja. Egy másik királyházaspárt megörökítő csempe pedig feltűnően hasonlít IV. Béla ábrázolásaihoz. Egy rugonfalvi csempe éppen a bibliai Sámson küzdelmét örökítette meg.
A lovagos ábrázolások után, a kiállítás keretében, a virágos reneszánsz jegyében keletkezett csempehagyaték bemutatása következik. Számos székelyföldi alkotás karcsú olaszos korsókat és különböző reneszánsz virágornamenseket mintáz. A László Károly által rekonstruált hagyatékban feltűnően sok az évszámos és a feliratos alkotás
A kiállított székelykeresztúri csempék mellett nagyon sok 18. századi, főleg háromszéki alkotást láthatunk. A Kézdivásárhelyről, Lemhényből, Páváról vagy Zaboláról származó, valamint a csíki Mikó vár kútjából kiásott példányok elsősorban nagyméretű tulipános és rácsmintás motívumokban pompáznak. A kiállítás egyik kúriózumát egy háromszéki, a torjai Apor kúriából előkerőlt, brokátmintás csempe rekonstruált változata alkotja.
A kiállítás keretében pár olyan alkotást is láthatunk, melyek a honfoglalás előtti magyar díszítőművészet legjellegzetesebb motívumait éppen a kerámia sajátos eszközeivel fogalmazza át.
A rekonstruált csempehagyaték voltaképpen Erdély művelődés- és művészettörténetének értékes, szerves részét tette láthatóvá. László Károly alkotásaival bevallottan azt szándékszik elérni, hogy ez az örökség beépüljön posztmodern életünkbe, napjaink lakáskultúrájába is, tehát ne csak restaurált műemléképületeink helyiségeit díszítsék. Úgy vélem, hogy ez a csempés motívumkészlet, kulturális örökség napjainkban is sajátos színezetet kölcsönözhet szűkebb környezetünknek meg lakáskultúránknak.
Történeti áttekintés
A cserépkályha európai története az Alpok vidékére vezet el bennünket, ahol az első cserépkályhák születtek a XI. és XIII. század közötti időben. Ezek falába kerek, bögre alakú edényeket, úgynevezett kályhaszemeket építettek. Bizonytalan és szórványos adataink a XI. század előtti időkből is vannak, de a kályha európai találmány, története nem vezethető vissza az antik kultúrákig. A kályhák szélesebb körben a XIII—XIV. században terjedtek el, ebből az időből vannak legkorábbi ábrázolásaink is. A középkorban jelentős központok alakultak ki a délnémet területeken, a cseh királyság és a középkori Magyarország területén. A kályha, illetve kandalló már a középkor óta igen fontos lakáselem. Az idők folyamán a funkcionalitáson túl egyre inkább előtérbe került az esztétikum, egyre sűrűbben jelentek meg gazdag díszítésű kályhacsempék. Az ezekből készült kályhák a népi díszítőművészet valóságos remekei. Ez a tendencia — az esztétikum előtérbe kerülése — korunkban is megmutatkozik, de nem szabad elfelejtenünk, hogy kályhánknak tökéletesen be kell teljesítenie elsődleges funkcióját is, hatékony hőleadó berendezésnek kell lennie. Mindezek mellett pótolhatatlan a kályhában, kandallóban duruzsoló tűz hangja és az égő fa szobát betöltő, jellegzetes illata.
Agyagba zárt hagyaték
A kiállítás anyagának nyolcvan százalékát régi, XVIII. századi székelykeresztúri, kézdivásárhelyi, pávai és zabolai kályhacsempék másolatai és rekonstrukciói tették ki, de a hun-avar, illetve a honfoglalás előtti magyar díszítőművészet legjellegzetesebb elemeiből ihletődött művészi kerámiát is bemutatott. A kiállítás egyik kuriózuma a torjai Apor-kúriából előkerült brokátmintás csempe rekonstruált változata volt. Az év őszén Székelyudvarhelyen és Kovásznán, majd a következő két évben Székelykeresztúron, Szatmárnémetiben és Kolozsváron volt egyéni kiállítása. Magyarországon Egerben, Berettyóújfaluban, Bárándon, Püspökladányban és Budapesten mutatkozott be.
Kályhák, kandallók, csempék és honfoglalás kori dísztárgyak
Az Amrita Kft. szakemberei modern technológia és hagyományos mintakincs ötvözése révén rusztikus hangulatú, kézzel megmunkált kályhákat és kandallókat készítenek, melyek a mai fűtési követelményeknek is megfelelnek.
A hagyományos mintakincs felhasználásával páratlan gazdagságú kerámialapokat, illetve kályhacsempéket kínálnak, melyek önálló díszként is megállják a helyüket.. A művészetnek jutott az a kiváltság, hogy számtalanszor visszanyúlhat ehhez a gazdag hagyatékhoz, belőle merítve ihletet. A keramikus feladatának tekinti, hogy ezeket a régészeti mesterműveket, melyeket hajdan élt kézművesek, ötvösművészek alkottak, ne hagyja feledésbe merülni, hanem újraalkotva, a kerámia nyelvére átfordítva belopja őket a modern otthonokba, hogy tovább hirdethessék a több ezer éves magyar szellemiségből fakadó formavilágot, őseink hitvallását és bölcsességét. A megrendelők zöme mázatlan, régi típusú, parasztosabb csempekályhákat kér. László Károly műhelyében a kézdivásárhelyi és székelykeresztúri múzeum számára is készültek rekonstrukciók, jelenleg egy torockói emlékház számára készít három cserepes rekonstrukciót. Eddig kb. hetven csempekályhát készített itthon és külföldön, elsősorban magyarországi megrendelők számára. Bizonyos évfordulókra emlékplaketteket is alkotnak.
Stonawski Tamás magyarországi grafikus, festőművész-tanár “ Látvány és csend “ című egyéni kiállítása nyílik a brassói Evangélikus –Lutheránus Egyházközség kiállítótermébe (Iuliu Maniu út 2 szám) 2013 március 15-én 18.00 órától. A látogatókat köszönti Koszta István tiszteletes, majd a művész barátja Nagy Miklós vette át a szót, a kiállított anyagot értékelte Vetró B. Sebestyén András, a brassói Művészeti Líceum tanszékvezetője.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Stonawski Tamás a Földön járó, kutató Alkotó –
a valóságot szubjektíven áthangolja
1970-ben született Martfűn, ahol szüleivel 1988-ig, a főiskola megkezdéséig élt. Képzőművészet iránti érdeklődése már általános iskolában megmutatkozott, különórákra, rajzszak-körre járt. Grafikák, linómetszet, rézkarc tehnikákat tanulmányozta és az alapokat sajátította el. Ebben az időben publikálja frissen készült sorozatait különböző helyi lapokban,és több csoportos kiállításra kap meghívást.
Nyíregyházán fizika-matematika szakos tanári diplomát szerzett 1993-ban, majd az ELTE fizika szakán 1998-ban. 2003-ban a Nyíregyházi Főiskolán rajztanári diplomát szerzett.1993 óta Mátészalkán él és alkot.1995-től a Déri Miksa Szakközépiskolában tanít, 1999 óta a GDF adjunktusaként is tevékenykedik.
1995-ben, 1997-ben és 2002-ben verseskötetei jelentek meg saját illusztrációival.
20 éves kora óta fest olajképeket. Főleg tájképek, csendéletek, aktok, porték érdeklik. A szatmári táj lebilincseli néholi érintetlenségével, többször űzi a plain-air-t, de műtermi munkái is akadnak. 2000 óta nyári alkotótáborokban, művésztelepeken alkot (Monok, Máriapócs, Tiborszállás, Homonna (Szlovákia), Nyírbogát).
Munkássága révén olyan jeles művészekkel kerül kapcsolatba mint a Szabó Károly-Herman Lipót-díjas festőművész aki így méltatta: „Stonawski Tamás látvány vizuális információiból módszeresen szelektál, célja, hogy minél kevesebb eszközzel és színnel tárja elénk saját világát, amely az objektívtől az egyedi szubjektív felé halad.” vagy a Munkácsy dijas Dienes Gábor festőművésszel, aki később tanítványává is fogadta.
Csoportos kiállítások: Nagy részét a nyári alkotótáborok zárókiállításai teszik ki mint, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei ALKOTÓ PEDAGÓGUSOK kiállítása Debrecen, vagy az Országos PEDAGÓGUSOK kiállítása Budapesten, Nagykárolyi Művészeti Napok Kiállítás (Románia)
1991 óta szerepelnek munkái különböző megyei és országos tárlatokon.1994 -től önálló kiállításokkal is jelentkezik a következő helységekben: Kocsord, Vásárosnamény, Nyírbátor, Kisvárda, Vaja, Csenger, Fehérgyarmat, Mátészalka, Nagykálló, Ajak.
A dolgok nem bonyolultak, ha anyanyelvükre fordítjuk őket.
A néhány festő törekvésében benne lévő gondolati tartalom önmagában kevés magának a jelenségnek a megmutatásához, ám a FÉNY, mint ezoterikus fizikai vagy technikai exoterikus tartam, közelebb visz hozzá! A dimenzió kiterjesztése, azaz az egységben látás maga az ismeretelméleti garanciája minden nagy szellemi megismerésnek, folyamatnak.
Tamás átalakít és átrendez térben és időben. E lüktetés szinkronba tud kerülni a természetnek azzal az alapritmusával, melyet mi emberek legjobban szeretünk, mert a “kellemes” kategóriája által mélyen érint meg bennünket, ugyanakkor képes kiváltani a “katarzist” is . lásd itt felsorakoztatott képein -Kastély Eperjeskén, Hvar sziklái
A képfelület mozgása, a színek vibrálása, egymásba fonódása egy benső feszültség, mely sajátja a megjelenítési módnak. A gesztus az ecsetnyomban már magában hordozza az alkotó teljes személyiségét. A festészet jelzett nyom, azaz minden ecsetnyomban, melyek adott halmaza maga a kép, benne van az alkotó szellemisége. Ezek minden valódi festő csemegéi, mai napig csodálható gesztusélmények. Az egyéni íz, zamat ilyenkor csak a témaválasztásban jelenik meg, lásd Tavirózsák, Holt Szamos cimű képein
Tamás nem a technikai segédletekben bravúroskodik, hanem a hívás energiájának mind közvetlenebb átadására törekszik. E törekvésben jelenik meg - az ecsettel meghosszabbított kéz mozgásától a vásznon a választott forma.
Tamás a maga fénymisztikájával; tájszemléletével atmoszférikus tájábrázolása, valamint a plein air-festészethez közelálló alkotásaival valójában realista igénnyel a látottat, és nem a tudottat ábrázolta, követve a természetben a fényviszonyok hatását . E futó benyomások rögzítése, az impresszió megragadása a célja. Hivatkozva a francia festők jelszavaira - Vonal nincs a természetben, a formákat kizárólag színek révén érzékeljük. Bizonyitja Kerti pihenő című aktfestményén is.
Munkáinak más jellemzői, hogy Tamás a fény, levegő, a színek telítettségének, a visszatükrőződő színeknek az optikai problémáit is tanulmányozta. Néhány csendéletén a tárgyak felületi, helyi színei kis színfelületekké esnek szét; de nála a pillanat megragadása a látvány friss, közvetlen rögzítése a cél. Az impresszionistákhoz hasonlóan építi képeit felismeri, hogy minden szín kiegészítő színével gazdagítja környezetét, így az árnyék is színes felületként jelenik meg. Munkáinak nagyrésze az optikai keverés hatására „összeáll” a festményei nem zavaró színhalmazok hanem az oldott, laza ecsetvonás, a vibráló tónusok koherensen, izlésesen követő szériái. Túllép a kontúr- és vonalperspektíván, maga a fény az ábrázolandó, szobrászi és festői felületkezeléssel dolgozik, így bravúros fény-árnyék hatásokat kölcsönöz műveinek.
A fény akár a mintázás része, a keresett pillanatszerűség, a tovatűnő, a benyomás rögzítése kétségkívül az impresszionizmushoz köti művészetét - ugyanakkor eltér az impresszionista elvektől, mert művei túlnyomó része, misztikus és a plasztikai jelentéssel egyenértékű az érzelmi, a szimbolikus, az irodalmi jelentés.
A realizmus a valóság torzításmentes megragadására törekszik, de nem annak esetleges visszaadására, hanem művészi visszatükrözésére.Stonawsky Tamás módszere a látványnak részleteiben való alapos szemügyrevétele, az a „megfigyelés”, részletszépségek iránti fogékonysága páratlan.
Művészetében az izmusok hatása ugyan kimutatható, de az ő realizmusa, impresszionizmusa vagy expresszionizmusa már sajátosan egyéni, mindezek képépítő rendszerében csak formai adalékok a kifejezés érdekében. Így a kezdeti korszak munkáiban is már egy nagyobb rendezőelv szolgálatában álltak ezek a formahatások, utánzó felfogásról nem beszélhetünk, a kimutatható stiláris jegyek is csak eszközök voltak a szintézisteremtő folyamathoz.
Autonóm művészi világképe személyéből fakadó magányosan fejlődött messze minden képzőművészeti szerveződéstől, mozgalomtól. Ez a természetesség párosult egy költői világlátással, ahol a belső képzet- és élményvilág adta művészetének alapját, így egy olyan mitikus világképet fedett fel, ami az emberben rejtve mindig jelen van,
Tamás képes újra feltámasztani bennünk a mágikus világlátást, ami által visszatalálhatunk a természet egységéhez. A formaeredethez való eljutás vágya irányította, ami egyben Istenhez való állandó közeledés, így minden festménye a létezés magasabb szintjére való törekvés és egyben az anyag és szellem szétválaszthatatlan egysége.
Elérhetőség:
E-mail: stonawski@gmail.com , Telefon: 06-20-460 3552
Honlap: www.festomuvesz.hu/stonawskitamas , www.painter.hu/stonawskitamas
Új esemény
Munkácsy díjas magyar festőművészek munkái a Magyar Festészet napján Brassóban
2012.11.06 00:00A Művészet Születésnapja és a Fluxus avagy az állandó alkotás szellemisége.
Csoportos grafikai kiállítás-sorozat a főtéri Europe Galériában.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Művészet Születésnapja egy olyan nemzetközi ünnep, amelyen a művészek és művészeti szervezetek a kreativitást ünneplik Robert Filliou (1926-1987) emlékére. A Fluxus mozgalomhoz tartozó Filliou 1963-ban kijelentette, hogy szerinte a művészet egymillió évvel ezelőtt született, mégpedig úgy, hogy valaki beleejtett egy száraz szivacsot egy vödör vízbe. Tíz évvel később, 1973-ban javasolta, hogy január 17-én ünnepeljék meg a művészet 1 000 010-ik születésnapját, amely egyben az ő születésnapja is.
A Művészet Születésnapja összefügg Filliou egy másik gondolatával, az „állandó alkotással". Az állandó alkotás egy olyan kreatív cselekvésmodell, amelyet Filliou 1978-ban így foglalt össze: „bármit teszel, tegyél valami mást, bárhogy vélekedsz, vélekedj másképp." 1965 és 1968 között Filliou egy másik Fluxus-művésszel, George Brecht-el közösen egy apró franciaországi faluban megrendezte „A mosolygó Cedille" név alatt azt a „non-shop"-ot, vagyis „nem-műhelyt"-t, amely aztán az „állandó alkotás" nemzetközi központja lett. Céljuk az volt, hogy felszámolják a szakadékot a művészet és az élet között, és „közös alkotásban egyesítsék a művészeket és a közönséget" Filliou 1987-ben halt meg, és azóta minden évben egyre többen csatlakoznak az Állandó Hálózathoz, hogy megünnepeljék a Művészet Születésnapját a Fluxus és az állandó alkotás szellemisége szerint, amelynek „alapja az öröm, a humor, az elfogulatlanság, jóindulat és részvétel…"
A Romániai Képzőművészet Szövetségének brassói fiók szervezete (UAP) ehhez az eseményhez kapcsolódva rendezte meg a január 4-én megnyitott Atelier 35 című kiállíást, majd ezt a koncepciót folytava három részben kerül sor (festészet, grafika, szobrászat) tárlatsorozatra.
A csoportos tárlat kurátora Veronica Bodea Tatulea művészeti vezető, a munkákat pedig Nicolae Daicu szobrász, tanár és egyben a brassói Művészeti Unió Elnöke méltatja. A Művészet Születésnapját felelevenítő kiállítás-sorozat helyszíne a főtéri Europe Galéria ahol február 1-én nyílik a brassói grafikusok 2012-es közös tárlata délután 5 órától. A kiállítás február 16-ig díjmentesen látogatható munkanapokon 14-18 óra között.
További információk a megnyitókról, művészeti eseményekről és az eddigi Unió tagokról, a szövettség honlapján a www.bvart.ro –n megtalálhatók.
Vetró B. S. András
Tisztelettel köszöntöm Ferencz Ágnes Veronika egyéni kiállításának megnyítóján.
Habár a brassói közönség előtt jól ismert képzőművészről van szó, azért engedtessék meg, hogy röviden ismertessem eddigi élete főbb mozzanatait.
1942-ben született Sepsiszentgyörgyön, Brassóban végezte az elemi iskolát, Kolozsváron pedig a líceumot és a Ion Andreescu főiskola kerámia szakát. A 7o-es évek közepén kerül vissza Brassóba ahól először a hétfalusi iskolában, majd a brassói 24-es, azután pedig a 15-ös iskolában rajztanít 2oo7-ben történő nyugdíjaztatásáig. Tevékenysége ekkor sem marad tárgytalan, hisz a saját házában megépíttetett kemencét nem csak a maga agyagtárgyainak kiégetésére használja, hanem a heti rendszerességgel megtartott, kisgyerekek számára kigondolt kerámia szakkör terményeit is. Úgy véli, hogy ezek a kézműves foglalkozások a gyermekek esztétikai érzékét és kreatívitását fejleszti; nem kizárolag a művészi hajlamot bátorítja, nem akar mindenkiből művészt faragni, hanem, hogy képesek legyenek kellőképpen értékelni mások munkáit, alkotásait.
A most bemutatásra került képanyag, teljes egészében friss, eddig még közönség-nem-látta alkotások, de mint mindig, most is látványközpontú és erőteljes érzelmi telítettségü munkák. Ágnes, bevallása szerint, kifesti magából érzelmei teljes skáláját: elkeseredését, bánatát, örömét, jókedvét. Érzékenyen reagál a környezete kuszaságára, mindarra ami állandónak vagy éppen változónak tünik benne, akárcsak a XIX-ik századvégi mesterek, akik a szabadban való festés és a látvány hangulatának megörökítésére törekedtek. Művészi hitvallása szerint a természet közvetlensége a legfontosabb, ott lenni, szemben állni a témával, mert így alkalom nyílik a megérzései és meglátásai hitelesebb lejegyzéséhez. Mondhatni, hogy képei, érzelmi tükrében megjelent jelszerkezetek. Erre alkalmas tehnikákat választ, a szén és tusrajzot, de mindenek előtt az akvarelt. Nem rugaszkodik bonyolult képnyelvi elemzésekbe, hanem a fellelt téma hatáskörébe vonja a vonal-forma-folt szövődményét, és úgy tárja elénk ahogy azok éppen létrejönnek. Ezért van egyszeriben valóságízű és spontán hatása a képeinek. Témái felismerhetőek, olykor felkereshetőek is, annyira helyszínjellegüek, de ugyanakkor átérezhetőek abban a skálában amelyben a szerző maga is tette. A képek tárgyilagossága az ami az érzelmi skála szélességét visszafogja. Nincsenek expresszionisztikus kitörései, felfokozottságai. Képei sohasem jajveszékelések vagy hahotázó örömködések. Nem érdeklik a szélsőségek, annál inkább a skála gerince, az amit bárki, élete szokott ritmusában meglát-láthatna és megél-élhetne, persze csak akkor, ha figyelme rávezeti. Nem csak a világos színek, a finom átmenetek, a szerkezeti egyensúly kelleme, a közvetlenségnek megfelelő méretek teszik nagyon népszerűvé Ágnes képeit, hanem a fentebb említett magatartása is. Az nép-szerű ami másokban-sokakban hasonlóságon alapszik.
Bármelyik képe előtt megállhatnánk s ugyanazon, japános rituáléval szólhatnánk róla, a benne fellelt apróságokról, az előtérben levő fáról, vagy a kapuról amely „épp olyan mint nagyanyámnál”, vagy az épületrészletről amely „nekem is így maradt az emlékezetemben”. Nem az számít, hogy ki-ki hol is szerezte élmlnyeit, hanem az összecsengések, a hasonlóságok fontosak, mert azok szóvátehetőek ilyenkor. A beszélgetés résztvevői mikroközösséggé símulhatnak össze, átültetve a kép harmonikus, békés jellegét a viszonyrendszerükbe.
Hogy Ágnes képvilága ilyen jelleget öltött, az nagy mértékben fiatal éveiben a természet közelében töltött időnek köszönheti, nem utolsó sorban tájfutóként is megfigyelt fény-árnyék hatásokat, a nap és a felhők mozgását. Ugyanakkor, pedagógusként, az emberekkel való együttműködése is megóvta az elszigeteltséggel járó árnyékosabb érzésvilágtól. Azt is mondhatnám, hogy Ágnes javíthatatlan optimista. Legalábbis ezt az arcát mútatja felénk valahányszor kiállít. Szívből kívánom, hogy optimizmusa legyen ragályos!